Magamról

Saját fotó
„Egy-egy lányt még lefognak estelente, ki erre vágyódott a szerelemre, egy-egy házban még szépasszony lakik, akivel jól eljátszhatsz hajnalig. Így őrzi már a múltat csak az utca, az öreg házak, félig földbe bújva, egy kis középkor, ahol dohoson fogatlan szél – javasasszony – oson. Reggel, midőn idetéved a nap s lelöttyinti a göthös házakat színekkel: festők vernek itt tanyát, hogy elszedjék a nyomor aranyát. Az ittlakó nedves szalmazsákról felkecmereg, a ház elé kilábol, s az újvárosi útnak nekivág, hogy keressen egy kis romantikát.”

2010. december 1., szerda

Tabáni irodalom

 
 Tiszai Lajos: Szolnokország


Őszinte hely volt a Tabán. Ha sok eső esett, papírhajókkal vívtunk tengeri csatákat girbegurba szűk utcáin. Utca? Inkább csak ide-oda épített vályogházak közötti aprócska közök. A kölykök egyetlen mozdulattal átugrottak az „utca” másik oldalára.
Szárazságban felhordta a szél a Zagyva partjáról a homokot. Az asszonyok, ki-ki a háza előtt, vizes söprűvel védekeztek a por ellen. Télen meg, amikor hóval kavarogtak az össze-vissza szelek, a lapátoké volt a főszerep. Szibériai idő van, mondták ilyenkor az öregek, nyilván messzi hadifogságuk emlékét idézték.
A közök csaknem mindegyike a Zagyvára nyílott, akár itt is lehetett volna a párizsi Halászó macska utcája, mert a hajnali derengésben ugyanúgy sompolyogtak le a Zagyvához a cirmik meg a kandúrok, ahogy az Huchette Színház környékbeli társaik a Szajnához.
A Tabán a nyárelőn volt a legszebb. A meszelők már megtették a magukét, a házacskák hófehér ruhában pompáztak a mésztől. Némelyik asszony azt mondta, hogy bántja a szemét a vakító fehérség, ezért kék, sárga és más színű porfestéket szórt a mészbe, megszelídítette a fényt. A házak alja a kerítés színével harmonizáló „kamáslit” kapott olaj festékkel.
A Tabán virága a muskátli volt, tavasztól késő őszig virítottak az ablakokban vagy a gangokon.
A kertecskék végében fűzfák terpeszkedtek, alóluk kutyák pislogták a gazdik hálóit, ladikját. Nem kellett nagyon ébernek lenniük, a tabániak tisztelték egymás vagyonkáját.
Aprócska faluközösség-féle volt a Tabán még az én gyerekkoromban is. A halászdinasztiák mellett más kétkezi emberek lakták, igen sokan közülük a MÁV-műhelyben, a városi kertészetben dolgoztak, vagy alkalmi munkából éltek.
A Tabán szellemi központja a Vártemplom volt és a Sípos téri Állami Elemi Népiskola. Igen erős volt a tabániak kötődése a valláshoz és az iskolához egyaránt. A szomszédok együtt jártak templomba, mögöttük a gyerekhad. Jellemző a tabániak önállóságára, összetartására, hogy a szeszélyes folyó és a védőgát között futballpályát is építettek maguknak. Az csak természetes, hogy törzskocsmájuk volt a Werbőczy utca végén, szemben Talmácsi Mihály vegyeskereskedésével. A gyönyörű, aprócska teret a Zagyva felőli oldalról Zelei József vármegyei hajdú mézeskalács házikója határolta. A macskaköves terecske közepén egy nyomóskút volt, a tabániak pletykaplatznak titulálták a jeles helyet, ahová az asszonyok vízért jártak.
A Tabánban bújt meg az a bizonyos ház is, amely a szolnoki házak között a legnépszerűbb volt. Főleg katonák és diákok látogatták. Juli néni, a „madám”, négy-öt „kislánnyal dolgozott”. Rátarti nagyasszony volt haláláig, rendet, tisztaságot tartott. Nem kellett oda kidobólegény, a nyelves asszonyság szózuhataga elől a legvérmesebb kuncsaft is meghátrált. Ittas embert még a kertjébe se engedett be – ez volt tulajdonképpen a várószoba –, nemhogy a „kislányok” közelébe!
Juli néni tekintély volt a Tabánban, rangja volt, ahogy a kovácsmesternek, a kocsmárosnak s más mesterembernek. Ilyennek is kell lenni, mondták a tabániak. Bölcsek voltak.
A Tabánt lebontották, már csak a múzeumokban, kiállítótermekben mutathatja meg hajdani, embert próbáló valóságát. Szép volt ott élni, de nagyon nehéz. (61-63.o)

"Nyaranta reggeltől estig a híd lába körül úszkáltunk, tetszett, ahogy az örvény megpörgetett bennünket. Virtuskodtunk, szembefordultunk a sodrással: melyikünk bírja tovább egyfolytában, hogy egy centit se vigye lejjebb a víz! Ádámkosztümben úszkáltunk, mindaddig, amíg egy tabáni halász, aki mindig a Zagyva torkolatában merítőhálózott, be nem evezett közénk: meg ne lássalak benneteket még egyszer meztelenül! A vén harcsák itt vakartatják magukat a híd lábával, aztán egyszer csak volt fütyi, nincs fütyi! Vegyétek fel azonnal a gatyátokat, fene a jó dolgotokat!" 
"Az a halász, aki kioktatott bennünket a harcsák falánkságáról, a harmadik szomszédunk volt. Mindig így kérdezte nagyapámat: vasárnap gyünnek az Isten házába? A kérdés tulajdonképpen felesleges volt, mert mindig mentek, én viszont pendelyes koromtól annyit hallottam ezt, hogy az maradt bennem: a jó Isten építette a templomokat, azért az Isten háza!" (7.o)

Azok fogtak legtöbb halat, akik jóban voltak az igazi halászokkal. A halászok ugyanis – akik rendszerint a bérlőnek dolgoztak – mindig megmondták sógornak, komának, hogy hol eszik „a szemét”, melyik vízen, mikor. „A szemét” az apró, piaci értékesítésre alkalmatlan halakat jelentette. Odament tehát a ráérő szegény ember, ahol legtöbbet ígért a víz. A többi bizalom kérdése volt. A halászok szemet hunytak, hogy illetéktelenek is próbálkoznak a vizeken, de csak addig voltak elnézőek, amíg valaki „el nem ment a becsület mellett”, vagyis ki nem fogta a nemes halakat is. Ez a halásznak kenyérkérdés volt –, az meg a legnagyobb szégyen, ha valakit rajtakaptak, hogy megszegte a megegyezést.
A halászok és az alkalmi halászgatók között a közös sors, a mindennapi megélhetésért való küzdelem nagy összetartó erő volt, de a halász, esetleg a bérlő nem csupán szolidaritásból, „szeretetből” engedte meg az apró halak fogását, hanem a kölcsönösség alapján. A halász szerszámai ugyanis, a különböző hálók, kora tavasztól késő őszig bent voltak a vízben, vagy a parton „levegőztek”. Ezekre a szerszámokra – varsák, dobó- és kerítőhálók, ladikok, „evedzők”, halasbárkák – együttesen vigyáztak a Tisza-parti emberek. Szemmel tartjuk, ami a halászé, mondták. A halasbárkákon sem volt lakat, rendszerint egy erős fűzfavesszőt húzott át a halász a bárka ajtajának fülén, ez volt a zár. Nagyon nagy ritkán lehetett csak olyasmit hallani, hogy „feltörték a bárkát”, itt meg itt, de erre az ottaniak rögtön mondták, nem idevalósiak csinálták, hanem valami gyüttmentek.
Sok hal volt a vizekben, a disznókat is apróhallal etették. Szabadtéri tűzön, a „kotliban”, üstben megfőzték a halat, korpát, kenyérhéjat, aprókrumplit kevertek közé, így adták a jószágnak. Ha meggondoljuk, ez volt a mai fehérjetakarmány egyszerű elődje.
A víznek, akár még a libaúsztatónak is, nagyobb respektje volt régen, mint manapság, mert a folyók, a tavak nemcsak halat, békát, rákot adtak, de munkát is. Sok szegény gyereket éppen az árvíz mentett meg a további éhezéstől. Ha nagyon veszélyeztette a Tisza a falvakat, az uradalmakat, elrendelték a közmunkát, és a munkanélküliek is valamicske pénzhez jutottak. Telente a jég és a nádvágás adott kenyérre valót. Ha jól meghízott a jég, hátára vette a nádaratókat s a jégvágókat. Ökrös szekerek vitték a kévéket, a négyzetméternyi jégkockákat a városi vermekbe. A vízparti füzesek is szegény ember pártiak voltak, vesszőikből kosarakat, kerti bútorokat lehetett fonni.
A vizek világában élt emberek még inkább rákényszerültek a „firnajszos” gondolkodásra, mint a szántóvetők. Amolyan alföldi góbék voltak. A Tisza holtága mellett ismertem egy öregembert – mindenki csak Kecésnek titulálta, maga se mondta soha másként a nevét –, aki még a varsáit is vesszőből fonta. Azt mondta, az az igazi.
Kecés csodálatos történeteket tudott a vizek, a lápok világáról. S hogy igazi vízi ember volt, vagy azok messzi utódja, a konyhájával is bizonyította. Rákleves Kecés módra, ez volt a „szupé”. Azóta se ettem jobbat. A rák után tejfölös békacomb volt a következő fogás, galuskával, majd jött a kirántott békacomb. Kecés a hatvanas évek közepén még sűrűn adott fogadásokat a magafajta borisszáknak. A fél életemet a Tisza hátán töltöttem, hát akkor már szégyenszemre se iszom ki magam alól a vizet, magyarázta. Ebből aztán mindenki érthetett: egy demizson bor volt a belépő a vacsoráira. Ivott reggel, délben, este, de akik ötven-hatvan éve ismerték, azok is azt mondták, részegnek sose látták. (29-31.o)


Zádor István vallomása a szolnoki Tabánról 

"A zegzúgos tabáni utcákban kezdtem el dolgozni, amelyeken járva kis festőszékemre ülve, 
majd munka után felállva, csak nehezen ismertem rá az irányra, amely felé elindulhatok,
hogy az ide-oda kanyargó utcákon át visszataláljak. Olyan festőiek voltak, hogy nagyon 
gyakran tértem vissza, egész más témákat találva.Egyszer lekanyarodtam a Zagyva tabáni
oldalára, mely ide-oda kanyarogva, lassú vizével, más-más témákkal izgatott..."


Egri Lajos: A szolnoki Tabánban

Tegnap láttam a szolnoki Tabánban:
Hal-nevű utcák, apró zeg-zugok,
sok kacskaringó, kétarasznyi házak,
kis zsámolyok, vitázó asszonyok.
Egy zsebkendőben elférnek a kertek
és por könyököl be az ablakon
gólyák helyett kis golyhók kelepelnek
s a Zagyva fecseg túl a gátakon. 

Két ráncos arc, mint eb, morog a gondra
hallgat a vízcsap, két vödör a porba
mosolyogva nézi a véneket.

Pajtáscsapat, az ének messze porzik
a nap gurul, az est hallagtózik
s a kis tetőkön apró szél lebeg


Ilnicky László: Tabán


Este hétkor, kis babám,
Vár a csendes, vén Tabán.
Száz muskátlis ablak integet,
Add kezembe édes kis kezed.

Lombok árnya rám hajol,
Karom lágyan átkarol.
Nézd, a szívem hogy dobog,
Miért ne lennénk boldogok?


Ladányi Mihály: Tabán
 
Egy-egy lányt még lefognak estelente,
ki erre vágyódott a szerelemre,
egy-egy házban még szépasszony lakik,
akivel jól eljátszhatsz hajnalig.
Így õrzi már a múltat csak az utca,
az öreg házak, félig földbe bújva,
egy kis középkor, ahol dohoson
fogatlan szél - javasasszony - oson.
Reggel, midõn idetéved a nap
s lelöttyinti a göthös házakat
színekkel: festõk vernek itt tanyát,
hogy elszedjék a nyomor aranyát.
Az ittlakó nedves szalmazsákról
felkecmereg, a ház elé kilábol,
s az újvárosi útnak nekivág,
hogy keressen egy kis romantikát.

Ladányi Mihály (1934 - 1986) 1956 utáni költészetünk egyik legnagyobbja  az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a szolnoki Néplap munkatársa volt egy ideig. Ezt a jellegzetesen "koraladányis" versét a város akkor még meglévõ, Zagyva-parti, híres-hírhedt negyedérõl írta, de egyetlen kötetébe sem vette fel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése